A Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankban 1995-1996-ban megfordultak az egykori Magyar Cukorgyártó Rt. vezetői, hogy forrásokat szerezzenek – jelentette ki Medgyessy Péter volt miniszterelnök, a bank akkori elnök-vezérigazgatója az Országgyűlés cukorgyárak privatizációját vizsgáló bizottságának ülésén. Ugyanakkor a bank kockázatosnak tartotta, hogy a magyar állam pénzét ilyen intézménybe helyezzék - tette hozzá.

Medgyessy Péter szerint a fejlesztési bank nem olyan tőkepótlásra jött létre, amely a későbbiekben nem garantálja a megtérülést. A banki mérlegelés alapján a Magyar Cukor Rt. kérelmét is vizsgálták, és mivel nem volt elég tőkéje, ezért "kockázatosnak, elkerülendőnek" tartották, hogy egy "ilyen intézménybe a magyar állam pénzét betegye a fejlesztési bank".
A volt miniszterelnök az MTI szerint hozzáfűzte: természetesen lehet olyan tulajdonosi döntést hozni, hogy a magyar állam tőkét juttat a Magyar Cukor Rt.-nek, a fejlesztési bank ugyanakkor nem arra jött létre, hogy tulajdonosi szerepet lásson el a Magyar Cukornál. A cukoripar szakmai felügyeletét az akkori Földművelésügyi Minisztérium, a gazdálkodási feladatokat pedig a mindenkori privatizációs miniszter látta el, "még a pénzügyminiszternek sem volt igazán ebben kompetenciája", a fejlesztési banknak pedig banki szempontokat kellett mérlegelnie.
A bizottság meghallgatta Kovács Árpádot, aki 1996-ban az Állami Privatizációs Vagyonügynökség Rt. (ÁPV Rt.) igazgatótanácsának elnöke, illetve 1996 őszéig az Állami Számvevőszék privatizációért felelős igazgatója volt. Kovács Árpád elmondta: az 1996 végétől 1997 végéig terjedő időszakban a magyar cukoripar tőkehiánya jelentős volt, meghaladta azt a mértéket, amelyről az ÁPV Rt.-ben saját hatáskörű döntést tudtak volna hozni. A privatizációs szerződések betartatásával, a garanciákkal kapcsolatban "aszimmetria" volt jellemző ebben az időszakban, vagyis a befektetői érdekek ebben a tekintetben jobban érvényesültek, mint az állam tulajdonosi érdekei - emelte ki.
Erős János, aki 1995-től volt vezérigazgatója a  Kereskedelmi és Hitelbanknak, a bizottság ülésén azt mondta: nincs tudomása arról, hogy a bank volt a cukorgyárak számlavezetője, és "semmiképpen nem volt cél a magyar cukoripart finanszírozni a Kereskedelmi és Hitelbankból, de nem is volt tiltólistán", így ha megfeleltek volna, akkor kaphattak volna forrást.
Font Sándor, a bizottság fideszes társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az Antall- kormány írta alá a legnagyobb értékű cukorgyárak privatizációs szerződéseit 1990-1991-ben, ezek előkészítése a korábbi Németh-kormány idejére esett, amelyben Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes volt. Medgyessy Péter elmondta: a Németh-kormány által előkészített privatizáció lényege az volt, hogy egyáltalán lehessen privatizálni, mivel a magyar jogszabályok a privatizációt a Németh-kormány előtti időszakban nem tették lehetővé. A privatizációra azért volt szükség, mert Magyarországon nem volt tőkeerős középosztály, a rendszerváltás stabilitását ugyanakkor világosan és egyértelműen az erős privát szektor tükrözi. Az Antall-kormány nem változtatta meg az előkészített privatizációs szerződéseket - pedig lett volna lehetősége rá -, mert valószínűleg ők is úgy látták, hogy meg kell indítani egy garantált, tőkével ellátott tevékenységet, amelynek eredményeként Magyarország sikeresen "át tud evezni" a piacgazdaságba – fűzte hozzá.
Font Sándor azon kérdésére, hogy 1994 és 1998 között miért nem tartatták be a megkötött, sokszor a privatizátor számára kedvező szerződéseket, és döntött úgy az állam, hogy az addig még állami kézben lévő öt cukorgyárat is privatizálja, Medgyessy Péter azt mondta: dokumentumok hiányában nem tudja megítélni, hogy jól tartatták-e be a privatizációs szerződéseket, az 1994 és 1998 közötti időszakban pedig a pénzügyminiszternek "minden baja nagyobb volt annál" hogy a privatizációs szerződésekkel foglalkozzon, másrészt volt külön ezzel foglalkozó miniszter. Medgyessy Péter egyetértett Józsa István (MSZP) azon felvetésével, hogy a privatizáció mögött az az elvi megfontolás állt, miszerint a privatizáció a politikai-társadalmi rendszerváltás garanciája lehet, és ez is szerepet játszott a cukorgyárak privatizációjában.
Kovács Árpád is egyetértett azzal, hogy a privatizáció társadalmi-politikai garancia volt az átalakulásra, az első kormány "nagyon helyesen szorgalmazta ezt a folyamatot". Für Balázs, a bizottság szakértője elmondta: 1995-1996 között az öt magyar cukorgyár nehéz finanszírozási helyzetben volt, erre egyetlen megoldás az állami, 1-2 milliárd forintos tőkeemelés lett volna. Az állami tulajdonos mégis úgy döntött, hogy nem fognak tőkét emelni. Arra volt kíváncsi, ki hozta meg ezt a döntést, és miért döntött így, miközben üzemi szinten ezek a cukorgyárak nyereségesek voltak.
Aradszki András (KDNP) úgy vélekedett, hogy bár nem volt jogi kötelezettsége az Antall-kormánynak arra, hogy aláírják a privatizációs szerződéseket, de gazdaságilag fenyegetett helyzetben volt az ország. Ezzel a felvetéssel Medgyessy Péter is egyetértett. A volt miniszterelnök Für Balázsnak válaszolva elmondta: az, hogy üzemi szinten nyereségesek voltak a gyárat, "az egy pénzügyi szakembert nem nagyon hat meg", csak az a fő szempont, hogy kell-e bele pénzt "önteni" vagy sem. Ez olyan időszakban volt, amikor a Bokros-csomagon éppen hogy túl volt az ország. Áthidalták a fizetésképtelenséget, ezután "ezer helye volt a pénznek", neki pénzügyminiszterként oda kellett tennie a pénzt, ahol arra a leginkább szükség volt.