Nincs igazi gazdája az élelmiszeriparnak a kormányon belül – állapította meg az agromonitor.hu-nak adott interjújában Éder Tamás, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének (Éfosz) elnöke. A Vidékfejlesztési Minisztérium készülő vidékstratégiája az iparszerű méretekben termelő cégekkel alig foglalkozik, miközben „sugárzik” belőle a kis- és a nagyméretű vállalatok szembeállítása. A nagyobb társaságok kimaradnak a fejlesztési támogatásokból, holott tavaly például beruházásaik értéke alulmúlta az éves amortizáció nagyságrendjét is. Az Éfosz értetlenül áll az élelmiszeripart sújtó költségvetési különadók növelése és bevezetése előtt, amelyek jövőre az iparág 50 milliárd forintra tehető, teljes éves összeredményét elviszik. Az érdekképviselet szerint a 27 százalékos, „világcsúcs magasságú” általános forgalmi adó (áfa) miatt az élelmiszergazdaságban tovább nőhet a már ma is 30-40 százalékosra tehető feketepiaci részarány, ezért – a fordított mezőgazdasági áfa adózás életbe léptetése mellett - kőkemény hatósági ellenőrzési szigorra lesz szükség, a lebukott áfa csalókra pedig elrettentő mértékű és precedensértékű bírságokat kell kiszabni, illetve ország-világ előtt pellengérre kell állítani őket. A kedvezőtlen gazdasági környezetben az Éfosz a hazai élelmiszerkereslet legalább egy-két százalékos visszaesésére, újabb belpiacvesztésre és az iparági foglalkoztatotti létszám további csökkenésére számít 2012-ben. Ugyanakkor a vállalkozásoknak ma már nincs hová hátrálniuk, ezért az értékesítési nehézségek ellenére is szinte havonta próbálnak majd elérni áremeléseket kereskedelmi partnereiknél.

- Az élelmiszeripar 2009-ben – meglepetésre – még 60 milliárd forintos eredményjavulást ért el, tavalyra viszont a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) idei agrárgazdasági jelentése már csak minimális, 2,5 százalékos bővülést mutatott ki, amely az 50 milliárd forint körüli éves össznyereség stagnálásaként fogható fel. Mi változott meg az iparágon belül?

- Ennél is rosszabbra számítottam 2010-ben, így már az is meglepetés volt, hogy a két év hasonló összeredményt hozott. Egyelőre nem tudjuk megmondani, hogy a háttérben milyen konkrét változások húzódnak meg, mert egyelőre nem ismert a tavalyi eredmény-kimutatások pontos belső szerkezete. Az viszont biztos, hogy a 2009-es javulás körülbelül felét nem a hagyományos alapanyag-feldolgozó ágazatok adták, hanem a keményítő-, az izocukor és az étolajgyártás. Nem merem azt mondani, hogy a struktúra tavaly nem változott meg, mivel például a hagyományos iparágak - elsősorban az állati termékeket feldolgozó vállalkozások -, amelyek korábban mindig mínuszos vagy nulla körüli eredményt hoztak, az elmúlt évben az előzetes, nem hivatalos információk szerint – szintén jókora meglepést okozva – a „nulla pluszos” tartományba lendültek át a kedvezőtlen gazdasági körülmények ellenére is. Az átfogó értékeléshez azonban részletesebb helyzetelemzésre lesz majd szükség.

- Eközben viszont a mezőgazdaság – főként a növénytermelés – a világpiaci árrobbanás hatására szárnyalt, és például több mint 10 százalékkal, 2,9 százalékra növelte az agrár-GDP-t 2010-ben. Sőt, a hivatalos statisztikák szerint e trend az idén sem tört meg. Az alapanyagárak drasztikus növekedése mennyire rázta meg az élelmiszeripari vállalkozásokat?

- A legutóbbi mezőgazdasági árrobbanás két-három éve kezdődött, tavaly pedig erősödött is. Ennek nyomán sajnos egyértelművé vált, hogy az élelmiszeripar az inputköltségek emelkedését nem tudja érvényesíteni átadási áraiban. Ez egyébként is időt igénylő folyamat, de mára különösen nehézzé vált, hiszen a vállalatoknak gazdasági értelemben „lerongyolódott” hazai fogyasztói réteggel kell szembenézniük. A viszontagságos helyzetet jól érzékeltetik a statisztikai adatok is: a mezőgazdasági árak az idén január-szeptemberben 28,5 százalékkal nőttek az előző év hasonló időszakához képest, miközben az élelmiszeripar belföldi átadási árai ugyanebben az időszakban csak 9 százalékkal emelkedtek. Tavaly decemberhez viszonyítva pedig – amikor a közben felgyorsult alapanyag-drágulás hatásaként a bázis már némileg magasabb volt – mindössze 3,6 százalékos átadásiár-növekedés mutatható ki. Az élelmiszeripari cégek tehát alig tudták továbbhárítani többletköltségeiket.

- A tömeges csőd- és felszámolási hullám az idén mégis elkerülte az iparágat. Néhány nagyobb cég – mint például a székesfehérvári Cerbona, a nyíregyházi ABO-csoport vagy a szlovák Penta több hazai húsipari érdekeltsége – „bedőlt”, de látványos ellehetetlenülésről nem beszélhetünk. Hogyan védték ki a vállalatok a nehéz helyzetet?

- A vállalatok további súlyos költségcsökkentő, illetve hatékonyságjavító lépéseket hajtottak végre. A foglalkoztatási viszonyok idei változásáról még nincsenek értékelhető adatok, de biztosra vehető, hogy az iparági munkaerőhelyzet ismét romlott. A cégek sok helyen üzemrészeket, műszakokat és munkanapokat szűntettek meg, így például számos húsipari piaci szereplő ma már hetente csak három-négy napon vág sertéseket. Árulkodók lesznek az idei évre vonatkozó statisztikák, amelyek minden bizonnyal élelmiszeripari dolgozói létszámcsökkenésről számolnak majd be.

- A költségvetési bevételek növelésére irányuló sorozatos kormányzati lépések következménye az lehet, hogy a belpiacon további csökkenhet az élelmiszerek iránti fogyasztói kereslet. Ma mennyire érzékelhető ez?

- A fogyasztói kereslet egyelőre stagnál, de jövőre a hazai élelmiszerpiacon egy-két százalékos, vagy ennél is nagyobb visszaesés következhet be. A vásárlók még inkább ár-érzékennyé válhatnak, és az olcsóbb termékeket részesíthetik előnyben. A kedvezőtlen változások miatt az élelmiszeripari belföldi értékesítés további csökkenése várható 2012-ben.

- Bár most a gyenge forint az élelmiszerimportot jelentősen drágítja, az élelmiszeripar hazai mozgásterét a behozatal is jelentősen szűkítette az elmúlt években. Az idén folytatódott-e a külföldi termékek térhódítása miatti belföldi piacvesztés?

-  Az élelmiszeripari termékkibocsátás az elmúlt öt-hat évben folyamatosan csökkent, az idén szeptemberig viszont az ez évi statisztikák 2,1 százalékos, meglepetésszámba menő bővülést mutatnak. A növekedés azonban abból adódott, hogy az iparági export – amely a teljes élelmiszeripari árbevétel egyharmadát adja – 6,2 százalékkal nőtt, míg a belföldi értékesítés 3,8 százalékkal tovább zsugorodott. A már említett, stagnáló fogyasztás mellett ez azt jelenti, hogy az importtermékek az áruházak polcairól az idén is folyamatosan szorították ki a hazai élelmiszereket. Újra beigazolódott, hogy a magyar élelmiszeripar a költségekben a külföldi árukkal szemben egyre kevésbé versenyképes, a vásárlók pedig az olcsóbb importtermékeket választják, még ha minőségük esetleg gyengébb is. Az uniós csatlakozás óta a hazai élelmiszeripar belpiaci értékesítése több mint 30 százalékkal csökkent, így a magyar termékek részaránya ma már csak körülbelül 65 százalékosra tehető.

- A Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) a rossz minőségű, dömpingáras import visszaszorítására úgynevezett másodlagos élelmiszer-ellenőrzéseket vezetett be, az irányítása alá tartozó Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MgSzH) pedig a behozatalban élen járó élelmiszerláncokra a korábbiaknál több bírságot szabott ki. A határozottabb hatósági fellépés mennyire érezteti a hatását?

-  Az irányt jónak tartjuk, de azt tapasztaljuk, hogy az MgSzH erőforrás-hiánnyal küzd, így a hatékony ellenőrzésekhez sem megfelelő számú szakembere, sem kellő nagyságú eszközparkja nincs. Ezért a mai helyzet bizonyos iparági szereplőket kifejezetten zavar. Újra az „állatorvosi lóként” jellemezhető húsipar helyzetét említhetem: a beérkezett importhúsokat a másodlagos élelmiszervizsgálatok érdekében kötelezően be kell jelenteni, de az eddigi eredmények egyáltalán nincsenek arányban a szabályozási változtatás adminisztratív többletterheivel és pluszköltségeivel. Rendszeresen előfordul például, hogy az egyik húsipari vállalat a megrendelt külföldi hússzállítmányt komoly minőségi hiányosságok miatt nem veszi át, de a fuvaros az árut „két faluval odébb” minden további nélkül más vevőnek értékesítheti. Ugyanígy kiemelhetném a nagy hazai húsipari vállalatok érdekképviseleteként működő Hússzövetség esetét is, amikor a szervezet tavaly számos kereskedelmi terméket bevizsgáltatott, majd bejelentette az MgSzH-hoz azokat, amelyek a rostán fennakadtak. Ezután azonban hónapokig nem születtek hatósági intézkedések, amikor pedig a hivatal lépett volna, egyes termékek már el is tűntek az áruházi polcokról. Mi azt szorgalmazzuk, hogy a hatóságok az importált és a hazai élelmiszereket egyaránt ellenőrizzék, és vonják ki a forgalomból azokat, amelyek a minőségi előírásoknak nem felelnek meg. Ehhez jóval több vizsgálatra és precedensértékű büntetésre lenne szükség, amíg nem tisztul a piac. Persze a hatóságokat nem arra ösztönöznénk, hogy apróságokkal „szőrözzenek”, hanem arra, hogy lépjenek fel határozottan ott, ahol szándékos és jelentős mértékű visszaélést tapasztalnak. Az MgSzH az utóbbi időszakban valóban több bírságot szabott ki, de nagy összegű, elrettentő pénzügyi szankciókról ezen a területen nem hallottam.

- Az import azonban élelmiszeripari szempontból ma már nem csak piaczavaró tényező, hanem sok vállalat számára egyenesen létszükséglet is, mivel a mezőgazdasági termelés – például az állattenyésztés – látványos zsugorodása miatt nincs elegendő hazai alapanyag. Milyen mértékű ma az iparág importfüggősége?

- Legalább négy olyan élelmiszeripari ágazatot tudok felsorolni, ahol a megfelelő színvonalú termelés, illetve a bel- és a külpiacok megtartása csak alapanyag-behozatal mellett képzelhető el. Az egyik ilyen a húsipar, amely az importtal tudta elérni, hogy jóval kisebb piacot veszítsen, mint amilyen mértékben a hazai sertésállomány az elmúlt években csökkent. Ma már a húsipari cégek egyharmad mennyiségben külföldi alapanyagokat dolgoznak fel, de sokkal rosszabb lenne, ha a sertéslétszám drasztikus szűkülésével arányos termeléscsökkenést, vagyis piacvesztést szenvedtek volna el. Ugyanilyen helyzet jellemzi a borágazatot is, ahol a piaci szereplők szerint a belföldi igények kielégítéséhez is egyre több termék - leginkább olcsó olasz tömegbor - behozatalára van szükség, mivel a hazai termelők az utóbbi időszakban a szőlőültetvények egy részét kivágták. A zöldség-gyümölcs ágazat egyes részei szintén ide sorolhatók, mert például a gyümölcslégyártók – miként az idei almapiaci események is mutatják – időről-időre alapanyagimportra kényszerülnek, hogy termelésüket fenntarthassák. Negyedikként pedig a cukoripart kell kiemelni, amelynek sorsa látványos kudarctörténet, hiszen a hazai termelés már csak a belföldi szükséglet egyharmadát fedezi a sorozatos gyárbezárások, illetve az uniós cukortermelési kvóta nagy részének visszaadása miatt. A mai tendencia nem jó, de ebben nem az élelmiszeripar a hibás. Ráadásul az importkényszer speciális helyzetet teremt olyan értelemben is, hogy a vállalatoknak az alapanyagokat világpiaci árakon kell beszerezniük, miközben a termékek itthoni értékesítésekor folyamatosan gyengülő fizetőképes kereslettel találkoznak.

- Ilyen körülmények között mennyire lehet létjogosultsága a készülő magyar termék rendeletnek, amely e „védjegy” alkalmazását ahhoz kötné, hogy a cégek száz százalékban magyar alapanyagokat dolgozzanak fel?

- Alapvetően teljesen jogos fogyasztói és politikai elvárás, hogy a magyar termékekkel senki ne élhessen vissza. Ne lehessen például megtenni azt, hogy valaki kínai hagymát - átcsomagolva - magyar termékként hoz forgalomba, mert ez akkor is a vásárlók megtévesztésének minősül, ha az uniós szabályozás szerint a csomagoláson ilyen esetekben is szerepelhet a „made in Hungary” felirat. Ugyanakkor attól tartunk, hogy a magyar termék rendelet nem csak a „fogyasztói átverés” megakadályozását célozná, hanem elsősorban egyfajta „pántlikázásnak” lenne az eszköze. Mivel a hazai élelmiszeripari termékek sok szempontból nem versenyképesek, egyesek abban reménykednek, hogy a „magyar termék” megkülönböztetés révén a fogyasztókkal az élelmiszerárakban el lehetne ismertetni a nagyobb itthoni költségeket, illetve a külföldi áruk jelentős részét is diszkriminálni lehetne. Ez azonban rossz stratégia, mert szerintem a hazai élelmiszeripart a nemzetközi versenytől nem óvni kell, hanem abban kell segíteni, hogy a globális kihívásokra felkészülhessen. A magyar termék rendeletnek egyébként – legalábbis az eredeti tervek alapján – már egy éve meg kellett volna jelennie, de ma semmit sem tudni arról, hogy az egyeztetések hol tartanak. Én azt javasolnám, hogy nyúljunk vissza az előző kormány idején elfogadott élelmiszerágazati kódexhez, amelyben konszenzusos hazai termékkategóriákat sikerült megállapítani. A kódex együttesen vette figyelembe az importkényszert, és azt, hogy a behozott alapanyagokból hazai munkaerővel, itthon készülnek termékek. Így nem sértett lényeges élelmiszeripari érdekeket és a fogyasztók „átverésének” esélyét is jelentősen szűkítette.

- Az importtal szemben viszont még mindig jóval nagyobb szereppel bír az export, hiszen az agrárgazdasági külkereskedelmi szaldó tavaly is 2,1 milliárd eurós aktívumot mutatott. Bár az élelmiszeripari kivitel – ahogy Ön is említette – az idén szeptemberig is 6,2 százalékkal nőtt, az export mennyire lehet kitörési pont olyan helyzetben, amikor az európai piac – főként pedig a magyar szempontból leginkább meghatározó német gazdaság – a pénzügyi-gazdasági válság miatt alig növekszik?

- Egyelőre nincsenek részadataink arról, hogy az első kilenc havi, 6,2 százalékos növekedés pontosan miből adódott. Mindenesetre tény, hogy az exportrelációkban rövidtávon drasztikus átalakulás nem várható, így számunkra továbbra is elsősorban az európai piac – főként Németország, Románia, Olaszország, illetve a közép-európai térség – lesz a meghatározó. A gondot az okozza, hogy azok az országok, ahol jelentősen nő a kereslet, tőlünk messze esnek. Ugyanakkor a magyar élelmiszeripari cégek a távoli piacokon érdemben nem rúghatnak labdába méretkorlátaik miatt sem. Kína például az egyedi kiszállításokhoz is nagy mennyiségű terméket igényel, és e feltételnek a hazai vállalatok jelentős része nem tud megfelelni. A magyar társaságok azonban európai értelemben véve is méretproblémákkal küzdenek, mivel a nálunk nagynak számító cégek még európai összehasonlításban is közepes vállalkozásoknak minősülnek. Ezzel együtt nem kell lemondani az új piacok meghódításáról, de a magyar cégeknek - például a Távol-Keleten - a tömegcikkek helyett a kisebb mennyiségben is eladható, speciálisan elkészített és hagyományosan jó minőségű termékekkel lehet keresnivalójuk.

- A vállalatoknak azonban azzal kell szembesülniük, hogy költségvetési kötelezettségeik fokozatosan növekednek. Az idén például a kormány növelte a környezetvédelmi termékdíjat, bevezette a chipsadóként is emlegetett népegészségügyi termékadót (NETA), jövőre pedig úgynevezett élelmiszerlánc-felügyeleti díjat léptet életbe. Mennyire rontják a versenyképességet a többlet-befizetési és pluszadó-terhek?

- Értetlenül állok az előtt, hogy a kormány az élelmiszeripart a bankokkal, a távközlési társaságokkal vagy a kiskereskedelmi cégekkel egy kalap alá veszi, és azt gondolja, hogy az iparág képes elviselni újabb és újabb költségvetési pluszterheket. Amióta különadókat vezetnek be, az élelmiszeripar mindig ott szerepel a kiszemelt ágazatok között. A környezetvédelmi termékdíj, a NETA és az élelmiszerlánc-felügyeleti díj egyaránt súlyosan érinti az iparági vállalkozásokat. A legutoljára elfogadott felügyeleti díj például a jövő évtől összességében 8-10 milliárdos iparági többletbefizetést okozhat, miközben a VM állásfoglalása szerint két-három ágazat – a hús-, a baromfi- és a borszektor – hozzájárulási kötelezettségei csökkennének. A törvényi szabályozás már megszületett arról, hogy az új díjfizetési előírások jövő júliustól kötelezők lesznek, de a preferált iparágak díjmérsékléseihez szükséges VM-rendeletek módosításáról egyelőre csak ígéretek hangzottak el. Emiatt tartok attól, hogy a tárca végül – például a jövő tavasszal - olyan közleményt tesz majd közzé, amelyben a díjcsökkentés elnapolását jelenti be. Számításaink szerint éves szinten 50 milliárd forintos többletterhet eredményez, hogy az iparágról „plusz bőröket húznak le”, miközben a teljes élelmiszeripari eredmény ugyanannyit tesz ki. A többletbefizetések tehát elvihetik a nyereséget, egyes ágazatokat pedig a „nulla pluszos” tartományból negatívba taszíthatnak át.

- Az agrárkamarai rendszer átalakításából – legalábbis az eddig megismert hivatalos verziók szerint – szintén pluszkötelezettségek származhatnak, mivel a VM az átszervezett, kötelező tagságú testületek működését a nagyobb agrárgazdasági szereplőkkel finanszíroztatná meg. Élelmiszeripari szempontból mekkora agrárkamarai tagdíjat tartana elfogadhatónak?

- Nincs hivatalos információnk arról, hogy az agrárkamarai törvénytervezet előkészítése holt tart, de a tavaszi társadalmi vitára bocsátott elképzelések komoly díjtételeket tartalmaztak. Mi csak jelképes összegű tagdíjat tartunk elfogadhatónak, amelyet mindenkinek be kell fizetnie, ha a döntéshozók a kötelező tagság bevezetését társadalmi szempontból kívánatosnak tekintik. Emellett úgy ítéljük meg, hogy a tagdíjfizetési rendszerben nem lehetnek különbségek az agrárkamarák, illetve az ipari és kereskedelmi kamarák között, amennyiben mindkét szervezet megmarad. Az elképzelt új rendszer az önszerveződés fokozásával itt-ott hozhat eredményt a „korai kapitalista” mai agrárgazdasági viszonyok között, de – és itt az állam működésével kapcsolatos felfogásomból fakadó magánvéleményemet fogalmaznám csak meg – nem örülnék annak, ha az új agrárkamara jelentős állami feladatokat venne át. Komoly veszélyt látok ugyanis a belső összefonódásokból származó versenykorlátozásokra vagy az egyes szűkebb csoportok gazdasági érdekét szolgáló döntésekre, és szerintem illúzió azt gondolni, hogy a legtöbb agrárgazdasági területen az új kamarák az államnál lényegesen hatékonyabban léphetnének fel. Én a szolgáltató, információgyűjtő és -továbbító, konzultatív köztestületi jellegű kamarai koncepciót pártolnám.

- Az élelmiszeriparban évek óta visszatérő probléma, hogy nincs elegendő pénz a hatékonyságjavító fejlesztésekre. Miközben a cégek befizetési terhei nőnek, mennyi forrást „kaphatnak vissza” beruházási és egyéb támogatásokként?

- Úgy érezzük, hogy az élelmiszeriparnak nincs igazi gazdája a kormányon belül. Ez korábban is így volt, de az iparágat ma különösen sokadrangúként kezelik. A Vidékfejlesztési Minisztérium továbbra is mezőgazdaság-centrikusan működik, és ezt az is mutatja, hogy az élelmiszeriparral foglalkozó VM-munkatársak száma most a legkevesebb, a megmaradt - egyébként jó felkészültségű - szakemberek tárcán belüli érdekérvényesítő képessége pedig sajnos gyenge. Ma az iparágra nem csak a hazai költségvetésben nincs pénz, hanem a vállalkozások – főként a nagyvállalatok – gyakorlatilag nem jutnak uniós beruházási forrásokhoz sem. Az élelmiszerpart a Nemzeti Fejlesztési Tervből azzal az indokkal zárták ki, hogy a cégek majd az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban (ÚMVP) kaphatnak támogatásokat. Az ÚMVP-t viszont az előző kormány a rövidtávú politikai haszonszerzés céljaira használta, és az e szempontból érdektelen élelmiszeripari ágazatot a támogatotti sor végére állította. Nonszensznek tartom, hogy az iparági nagyvállalatok legfeljebb egy-két pályázathoz férhetnek hozzá, pedig a tavalyi évről szóló agrárgazdasági VM-jelentés is kimutatta, hogy beruházásaik értéke alulmúlta az éves amortizáció nagyságrendjét is.

- A VM mai vezetése a tavalyi kormányváltás óta folyamatosan azt deklarálja, hogy a helyi élelmiszer-feldolgozás fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt, és a tárca alapvetően e koncepciót képviseli véglegesítés előtt álló, tíz évre szóló Nemzeti Vidékstratégiájában is. Az eddig megismert dokumentum mennyire épít a versenyszférába tartozó élelmiszeriparra?

- A stratégia az iparszerű méretekben termelő cégekkel alig foglalkozik, ilyen értelemben tehát nincs élelmiszeripari koncepciója. Meglepő, hogy az anyag talán tíznél kevesebbszer említi a versenyképességet, holott ennek javítása a 2014-2020 közötti új uniós Közös Agrárpolitika (KAP) egyik sarkalatos célkitűzései közé tartozik. Annak ellenére, hogy az Éfosz már a tavalyi kormányváltás után két héttel átadott a VM vezetésének egy élelmiszeripari stratégiai anyagot, erről párbeszéd - sajnálatosan - a mai napig nem alakult ki. Ehelyett a Nemzeti Vidékstratégiából a kis- és a nagyméretű vállalatok szembeállítása sugárzik oly módon, hogy a nagyok rosszak, a kicsik pedig jók. Nem vitatom, hogy egyes élelmiszeripari ágazatokban a kisüzemek erodálódása kedvezőtlen folyamat volt az elmúlt évtizedekben, de a huszonegyedik században illúzió azt várni, hogy e tendencia radikálisan megfordítható és a manufakturális kisfeldolgozókat a helyi élelmiszer-ellátásra alapozva fenn lehet tartani. Ki ne szeretne persze olyan kis, békés faluban élni, ahol a hentesek, a pékek, a „tejesemberek" vagy a cukrászok is megtalálhatók minden főutcán, de mára az urbánosodás olyan méreteket öltött, amely az élelmiszeripart is drasztikus átalakulásra késztette. A lakosság nagy része a falvaktól eltávolodott, és ma már egy 5-10 ezer lakosú kisváros élelmezése sem oldható meg a „kamrából”, hanem az ellátáshoz iparszerű feldolgozási méretekre van szükség. A kisüzemek ilyen körülmények között nem minden szegmensben versenyképesek, míg a költséghatékony nagyobb vállalatok termékei a szállítási költséget is elbírják. Más például a karaj önköltsége, ha valahol naponta néhány sertést vágnak le, és más, ha több ezret. A szegényebb vidéki lakosság pedig éppen a kisebb költségű, olcsóbb élelmiszereket tudja megvenni. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a helyi feldolgozásnak ne lenne létjogosultsága: a speciális, regionális és sajátos ízlésvilágot kell kiszolgálnia, illetve a tömegáruk helyett a nagyüzemi előállítás ízeitől eltérő termékek előállítására kell koncentrálnia. Ezeknek az igényeknek ugyanis iparszerű méretekben általában nem lehet megfelelni.

- Az Európai Bizottság nemrég közzétett rendelettervezetei egyértelműsítik, hogy az új Közös Agrárpolitika 2014-2020 között is mezőgazdaság centrikus lesz. A hazai élelmiszeripar számára az új javaslatok tartalmaznak-e kedvező változtatásokat?

- A Közös Agrárpolitika valóban mezőgazdaság centrikus marad, de a bizottsági javaslatok élelmiszeripari szempontból is hordoznak fontos üzeneteket. A KAP három fő mezőgazdasági célkitűzése között szerepel ugyanis a hatékonyság és a versenyképesség, és ez az élelmiszeripar számára is lényeges elem, mert a cégek a világpiacon akkor tudják felvenni a versenyt, ha az alapanyag-termelés is versenyképesebb és hatékonyabb lesz. Kissé aggályosnak tartom ugyanakkor az úgynevezett zöldítésre – a gazdálkodás diverzifikálására és az ökológiai termelésre - vonatkozó bizottsági elképzeléseket, mert ezek mezőgazdasági költségnövekedéseket okozhatnak, így az előbb említett fő KAP-célkitűzésekkel ellentétesek lehetnek. A Közös Agrárpolitikában az élelmiszeriparnak ezután is kevés támogatás jut, de például a vidékfejlesztési pilléren belül a mezőgazdasági termékek elsődleges feldolgozását az Európai Unió továbbra is ösztönözheti, illetve egyes ágazatokban megmaradhatnak a piaci zavarok elhárítására szolgáló szabályozási elemek is.

- Ha Brüsszel is hozzájárul, élelmiszeripari szempontból is az egyik leglényegesebb rövidtávú szabályozási módosítás lehet, hogy jövőre fordított áfa adózás lép életbe a mezőgazdaságban. Az új rendszer a feketegazdaság ellen irányul, mivel a mai magas áfa kulcs visszaélésekre csábít. Ugyanakkor ellentétes kormányzati intézkedéseknek lehetünk tanúi, mivel eközben az áfa 25 százalékról 27 százalékra növekszik. Mi lehet a változtatások „szaldója”?

- A magyar politikai élet hitelességi problémáit jól jellemzi, hogy akik ma az áfát növelik, az előző kormányzati ciklusban még csökkentésre vonatkozó országgyűlési javaslatot nyújtottak be. Ezt az akkori parlamenti többség leszavazta, most viszont - ellenzékben - ők terjesztettek be áfa mérséklési indítványt, amelyet az azóta kormányzati pozícióba jutott, korábban csökkentést szorgalmazó pártok utasítottak el. Mára mindenesetre a politikai döntéshozók számára is világossá vált, hogy jó néhány agrárágazatban a versenyképességet javító iparági konszolidáció gátjává lépett elő a feketegazdaságot élénkítő, „világcsúcs magasságú” áfa. Az élelmiszergazdaságban a feketeszféra részaránya legalább 30 százalékosra nőtt, egyes termékpályákon pedig elérte a 40 százalékot is. Ezért az elmúlt időszakban az Éfosz is áfa csökkentést szorgalmazott, de a költségvetés mai helyzetét látva kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy „amikor a hajó orrán-száján dől be a víz, nem állhatunk neki újabb lyukat ütni”. Komoly visszatartó hatást egyébként is csak jelentős áfa mérsékléssel lehetne elérni, és ez most nem tűnik reálisnak, így a mai helyzetben más típusú megoldások jöhetnek szóba. Egyik ilyen lehet a fordított áfa, amely hatásos lehet azokban az esetekben, amikor a piaci szereplők számlás forgalmat bonyolítanak le, de alapvetően különböző trükkökkel a büdzsé megcsapolására törekszenek. Az új eszköz nem lehet viszont eredményes, ha a termékek eleve számla nélkül cserélnek gazdát, és sajnos az ilyen jellegű visszaélésekre a 27 százalékos áfa a jövő évtől az eddigieknél is nagyobb kísértést jelenthet. Ahol a fordított áfa bevezetése tisztító hatással bírhat, ott – például a gabonaszektorban - be kell vezetni, míg a többi ágazat esetében a feketézők ellen kőkemény hatósági szigorral kell fellépni. Az elmúlt hónapokban már néhány ügyre fény derült, de tovább kell fokozni az ellenőrzéseket. A lebukott áfa csalókra pedig hatalmas és precedensértékű bírságokat kell kiszabni, illetve ország-világ előtt pellengérre kell állítani őket, hogy a büntetés elrettentő hatása érvényesüljön.

- A prognózisok szerint jövőre Magyarországon gazdasági növekedés gyakorlatilag nem lesz és a nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság sem enyhül. Milyen előjelekkel vághat neki az iparág a következő évnek?

- Ehhez hozzátehetjük, hogy - a korábban már említett, élelmiszeriparra kivetett speciális terhek mellett - a bér-, az üzemanyag- és az egyéb költségek is nőnek, miközben a mezőgazdasági alapanyagok magas árszínvonala is megmarad. Érthetők a költségvetési bevételek növelésére irányuló kormányzati törekvések, de nem biztos, hogy ezeket a jelenlegi depresszív gazdasági környezetben így kellett meglépni. A várható többletköltségek miatt szinte biztosra vehető például, hogy az élelmiszeripari foglalkoztatás 2012-ben is csökken, és - ahogy már szó volt róla – a belföldi értékesítés további zsugorodása várható. Ugyanakkor a cégeknek költségoldalról már nemigen van hová hátrálniuk, ezért a kedvezőtlen keresleti viszonyok ellenére is meg kell próbálkozniuk átadási áraik növelésével. Ezért jövőre arra kell számítani, hogy az élelmiszeripar – főként az állati eredetű termékek előállításával foglalkozó vállalati kör – szinte havonta próbálkozik majd elérni áremeléseket kereskedelmi partnereinél.