Május 2-a óta bajban vannak a tisztességes folyóvízi horgászok, mert mozgásterük drasztikusan szűkült a sorozatos időszakos horgászati tilalmak miatt. Ezért sokan kényszerűségből „előre hozzák” az őszi rablóhalas horgászatot, de például a balinozás így is komoly zsákmányszerzési esélyekkel kecsegtet.

Tavaly óta nem csak a pontyra, a márnára és a 80 centiméternél kisebb harcsákra lép életbe május 2.-június 15. között fogási tilalom, hanem a jászkeszegre, a paducra és a szilvaorrú keszegre is. Ezért a folyóvízi horgászok mozgástere alaposan szűkül, amennyiben betartják a jogszabályi rendelkezéseket. (Sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy például a Dunán sokan egyáltalán nem veszik figyelembe a fogási korlátozásokat).
A sorozatos tiltások a becsületes horgászokat arra kényszerítik, hogy az őszi rablóhalas szezont másfél hónapos tavaszival toldják meg. A Dunán ilyenkor leginkább a balin fogására van esély, amelyből egyébként a folyóban bőséges állomány „garázdálkodik”. Számos horgász a balinozás kapcsán is a pergető-horgászatra esküszik, de a kishalas fenekező készségű pecázás is kivételes élményekkel szolgál, ha a balin a csalira rávág.
A tapasztalatok szerint alapvetően kétféle fenekező módszer kínálkozik a legalkalmasabbnak a  kishalas fenekezős balinozáshoz. Elsősorban azt kell elkerülni, hogy a hal az ólom súlyát megérezze, mert ez esetben azonnal elengedi a csalit. Ezért a fenekező készséget úgy kell szerelni, hogy az ólomsúly a balinokat egyáltalán ne zavarja meg.
Az egyik bevált módszer szerint 30-as monofil zsinórra – akár 10-20 centiméteres előkén is - csúszó ólmot helyezünk, majd forgókapocsra egy 40-50 centiméteres előkén véghorgot kötünk. Ez esetben a csúszó ólom a forgókapocsba ütközik, a hal pedig kapáskor a csalival akadálytalanul megindulhat. Ennek természetesen előfeltétele, hogy az orsó fékjét annyira (vagy teljesen) kiengedjük, amennyire a folyó sodrása engedi. E módszer előnye, hogy a szerelésre gyakorlatilag bármekkora ólmot tehetünk, a nagyobb súllyal pedig készségünket a balinok által kedvelt, gyors folyású mederrészeken is megállíthatjuk.
Másik variációként jó fogási esélyt kínál az is, ha a szerelésen végólomként könnyű pálcaólmot vagy tirolifát használunk, majd a horgot e fölött 50-60 centiméterrel 30-40 centiméteres előkén fixen kötjük fel. A lényeg, hogy a csali jóval az ólom fölött úszhasson. E szerelés a lassúbb folyószakaszokon lehet eredményes, mert egyébként az ólmot a sodrás magával görgeti. A lassú mederrészeken azonban számíthatunk csukakapásra is, ezért célszerű, ha a horogelőkét erősebb kevlárból kötjük. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a balinokat a kevlárelőke sokszor egyáltalán nem hozza zavarba, ha a halak igazán éhesek.
Fontos, hogy a többnyire akadós, köves balinos terepek miatt a szerelésekre csak egy horgot kössünk. Csali szempontjából legjobbak a közepes nagyságú (semmiképpen sem nagy) élő snecik, amelyeket a horogra kissé a hátuszony mögött tűzzünk fel. Eredményes lehet a nagyobb halszelet is. A balinkapás a leállított boton szinte mindig erőteljes rávágással és húzással kezdődik, amelynek során a hal tulajdonképpen magát akasztja meg. Erre erőteljes nekiindulással reagál, és pillanatok alatt képes a teljes feltekert zsinórt is lepergetni, ha nem tartózkodunk a botok közelében. A fék betekerése után ennek ellenére érdemes erőteljesen bevágni, hogy a horog a halak szájában tényleg jól üljön meg. Az erőteljes húzások miatt a fárasztás szintén kivételes élményt jelenthet, főként akkor, ha a balinok kihasználják a sodrás nyújtotta előnyöket is.